Lassan 3 éve történt, de pontosan emlékszem erre a felismerésre, mintha tegnap lett volna… De kezdjük a legelején.
2020 elején megszületett a kisfiam, amire nagyon vártunk a férjemmel – végig abban a hitben voltunk, hogy karácsonyi baba lesz, de végül kiírt nap után született meg. Maga a várandósság eseménytelenül telt, boldogan készültünk – olvastunk, szülésfelkészítő és babaápolási tanfolyamon jártunk, kérdezősködtünk – a szülői szerepünkre. Viszont magát a szülést nagyon erőteljes traumaként éltem meg (vákuumos rásegítés miatt), de ami aztán jött, arra egyáltalán nem voltam felkészülve.
Segítséget kértem a csecsemőstől, mert féltem, hogy nem jól fogom a vérveszteségtől remegő kezeimmel az újszülött gyermekemet. Sajnos nem segítséget kaptam, hanem olyan mondatokat, amik ezután hónapokig meghatározták az anyaságomat és az önbizalmamat. Eszköztelennek és bénultnak éreztem magam a szülés alatti és utáni eseményektől.
Egészen sokáig azt éreztem, hogy alkalmatlan vagyok az anyasággal járó feladatok megfelelő szintű ellátására. Nem vagyok elég. A nővér mondatai visszhangoztak a fejemben, miszerint fura vagyok és nem is készültem az anyaságra. Úgy gondoltam, soha többé nem akarok gyermeket vállalni. Ez azért volt számomra kiemelten nehéz, mert a szakmaiságomra is rányomta a bélyegét. Azt gondoltam, így hiteltelen lenne, ha pszichológusként újra szülőkkel foglalkoznék, ahogy tettem azt a gyermekvállalás előtti időszakban.
Aztán egy meleg, nyári napon, amikor a doktori felvételi beszélgetésre készültem, egyszer csak átkattant valami a fejemben. A kisfiam mellettem aludt a babakocsiban – emlékszem, rettentően utáltam ott altatni, de anyám ezt javasolta és nagyjából be is vált, szóval hallgattam rá.
Mindenesetre éppen volt időm, így félretéve a vastag szakkönyveket, nyugodtan le tudtam ülni a fotelba a gondolataimmal. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit tennék, ha lenne egy varázspálcám vagy találkoznék egy aranyhallal, akitől egy dolgot kívánhatnék, mi lenne az.
Ránéztem a kisfiamra, és arra jutottam, hogy valami olyan dolgot kívánnék, ami képessé tenne arra, hogy segítsek azoknak a szülőknek, akik hasonló gondolatokkal küzdenek a gyerekvállalás után, mint én.
Aztán rájöttem, hogy igenis minden eszközöm meg van arra, hogy segíteni ezeknek a szülőknek és saját magamnak is!
Ezután 4 dolgot határoztam el:
- Tudatosabban figyelek a negatív gondolataimra, így azonosítani tudom a gondolkodási hibáimat.
- Megkérdőjelezem ezeket a negatív gondolkodási mintákat, és új, pozitívabb és reálisabb gondolatokkal helyettesítem őket.
- Újra elkezdem használni a pozitív megerősítéseket.
- Az önegyüttérzésre és az önmegbocsátásra helyezem a fókuszt azokban az esetekben, amikor az önhibáztatás és az önvádlás kerítene a hatalmába.
Egy bátor, új világ felfedezése
Ahogy teltek a hetek, hónapok, rájöttem, hogy az a gondolat, hogy nem vagyok elég a gyermekemnek, annyira messze van az igazságtól, mint a nővér attól, ahogyan egy normális csecsemősnek viselkednie kellett volna. Ezzel párhuzamosan a fizikai problémáink is megszűntek.
A fiam fejlődése pedig bebizonyította nekem, hogy pont olyan anya vagyok, mint amilyenre szüksége van.
Elérkeztem oda, hogy elfogadtam magam olyan tökéletlenül tökéletes anyának, amilyenek mindannyian vagyunk. Így az önbizalmam is megjött, és ezzel párhuzamosan a pozitív pszichológus ötlete is egyre jobban kirajzolódott előttem. De ennek a történetnek a folytatását már leírtam a hírlevelemben.
Azon a nyáron egyre több bátor lépést tettünk meg a férjemmel a gyerekneveléssel kapcsolatban. Többet mozdultunk ki, aktívan kerestük azokat a megoldásokat, amik nekünk feleltek meg – nem akartunk többé a minket körülvevő emberek elvárásainak megfelelni. Aztán szépen lassan eljutottunk oda, hogy teljesen magabiztos szülőkké váltunk. Kipróbáltunk új dolgokat, elfogadtuk azt, amire képesek vagyunk, és fejlődünk azokban a dolgokban, amikben úgy gondoljuk, fejlődni szeretnénk. Tudjuk, miben vagyunk kompetensek, és mikor kérjünk segítséget. A rendszerünk el kezdett működni, és azóta is jól szuperál.
Fontos, hogy ne csak az legyen kihangsúlyozva állandóan, hogy milyenek szeretnénk lenni, és ne csak a személyiségünk rosszabb részeit tartsuk szem előtt.
Páli-Apostol Klaudia
Meggyőződésem, hogy a pozitív tulajdonságaink és viselkedési szokásaink legalább annyi figyelmet érdemelnek, mint a negatívak!
Az önelfogadásból következik az a képességünk, hogy megértőek vagyunk önmagunkkal. És ez az önegyüttérzésünk és az önbizalmunk egyik alapja. Épp ezért az ide vezető útnak mindig önvizsgálattal kell kezdődnie… amíg nem lépünk az önreflexió útjára, szinte lehetetlen fejlődni vagy tanulni az életünk nagy horderejű eseményeiből.
Nekem ez a hozzáállás segített elindulni azon az úton, ahol ma már nem csak a gyereknevelés során, de a szakmai életemben is reális alapokon nyugvó önbizalommal rendelkezem.
Ma pedig már kétgyerekes anyuka vagyok (de heteken belül három gyermek édesanyja leszek), és tényleg azzal foglalkozom, amivel szeretnék. Igaz, most egy rövidebb ideig nem fogok tudni dolgozni, de biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a tűz, ami most hajt az anyák megsegítésével kapcsolatban, nem fog kiégni, csak erősebb lesz!
Ha nem akarsz lemaradni arról, hogy mikor és milyen újdonságokkal térek vissza dolgozni, és addig is szívesen olvasnál arról, miben tud segíteni a pozitív pszichológia szemlélete a saját anyaságod megélésében, iratkozz fel a hírlevelemre!
